Ha ma feltesszük e kérdést egy hazánk-fiának, legjobb esetben ami eszébe jut, az a Petőfi–Jókai–Vasvári hármas, no meg az, hogy valami köze lehetett az 1848-as márciusi forradalomhoz. Ha esetleg azt is megkérdeznénk, mit tett, hol és mikor halt meg, kevesen lennének – ide számítva még a történelmet oktató tanárokat is –, akik erre válaszolni tudnának.
Eredetileg Fejér Pálnak hívták, 1826. július 14-én született Büdön, a település ma Tiszavasvári néven ismert.
Nagyapja, apja is görög katolikus lelkészek voltak. A család 1827-ben Hajdúböszörménybe költözött, itt végezte el a kis Pál az elemi iskolát kitűnő eredménnyel. 1837-ben Nyírvasváriba költöztek, az ifjú Fejér Pál még ez évben megkezdte tanulmányait a Nagykárolyi Piarista Gimnáziumban, ahol eminens tanuló, osztályelső volt.
1843-ban Pestre ment az egyetemre, ahol történelmet és természettudományt tanult. Tanárai közül a történetíró Horváth István állt hozzá a legközelebb, neki köszönhette, hogy történelemtanár lett, emellett megtanult németül és franciául is.
Még bölcsészhallgató volt, amikor tanári állást vállalt Teleki Blanka grófnő leánynevelő intézetében. Magával ragadó stílusa miatt hamar népszerű lett, s a rajongó leánytanítványok ekkor készíttették el ma is ismert portréját a kor neves festőjével, Barabás Miklóssal.
Jó szervezőként bekapcsolódott a diákkörök munkájába, 1844-ben az Egyetemi Magyar Társulat, 1845-ben az Irodalmi Kör tagja, s hamarosan az egyetemi ifjúság vezetője lett. Újságot szerkesztett, verseket, történelmi elbeszéléseket, tudományos dolgozatokat írt.
1847-ben a Zrínyi Miklós költőről írt terjedelmes tanulmányával elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Ekkor változtatta meg nevét Fejérről Vasvárira (Nyírvasvári után), ugyanis kora neves történésze, Fejér György családneve miatt félreértés történhetett volna.
Magyar Mihály könyvárussal meghirdették a Történeti Névtár tervet, mely a magyar történelem fontos személyiségei életrajzának 25–30 kötetes sorozatát jelentette volna, az ismert történelmi események miatt ennek csak az első kötete jelent meg.
Az Európában fellángoló forradalmi eszmék termőtalajra találtak a magyar ifjúság körében is. A Radikális Kör tagjai esténként a Pilvax kávéházban gyűltek össze, ahol elemezték a forradalmi változásokat Európában, terveket szőttek a nemzet jövőjéről, egy új, szabad és független Magyarországról.
Hamarosan barátja, Petőfi Sándor mellett az 1848-as márciusi ifjak egyik vezéregyéniségévé vált, Petőfi után az ellenség őt tartotta a legveszélyesebb izgatónak. Az Ellenzéki Kör egyik vezetője.
- március 15-én a Landerer Nyomdában Vasvári, Petőfi, Irinyi, Jókai és Bulyovszky közösen fogalmazták meg a Tizenkét pontot, s annak nyomtatása közben Vasvári a nyomda előtt összegyűlt embereket lelkesítette.
Délután első szónok volt a Nemzeti Múzeumnál, aztán a Várba ment Táncsics kiszabadítására. Másnap tagja lett a Közcsendi Bizottmánynak, március 19-én pedig már az országgyűlés színhelyén, Pozsonyban, Pest város küldöttségének ifjú és népszerű tagjaként szerepelt. A kormány Pestre érkezésekor, április 14-én ő mondta az üdvözlő beszédet.
Később titkár volt Kossuth pénzügyminisztériumában, majd futár, országjáró katonatoborzó. Közben hadtudományi műveket tanulmányozott, előadásokat tartott az egyetemen – fél év múlva képzett stratégává, honvéd hadnaggyá vált.
Mikor szeptemberben hírül vette, hogy Jellasics horvát bán seregei élén az országra tört, egyetemistákból és mesterlegényekből megszervezte a Fővárosi Csapatot, melynek négy századát ő vezette az ellenséges sereg ellen.
1848 októberében a honvédség súlyos tiszthiányban szenvedett, ezért hat hónapos csapattisztképző tanfolyamot szerveztek, ahol Vasvári oktatta a történelmet. Ebben az időben mélyült el kapcsolata Kossuthtal, teljesen a hatása alá került (kis Kossuthnak is nevezték).
Hat társával együtt beadvánnyal fordultak hozzá, hogy engedélyezze szabadcsapatok toborzását. Kossuth 1849. január 16-i nyílt rendeletével helyt adott a kérelemnek.
Vasvárinak Békés és Bihar megyéből sikerült összetoboroznia 500 embert, akiknek őrnagyi rangban vezetőjük lett. Parancsba kapta, hogy vonuljon Erdélybe a román felkelők ellen, akik szörnyű mészárlást végeztek a magyar falvak lakossága körében.
A téli táborozás közben Vasvárinak kiújult lázas betegsége, mely különböző intenzitással egészen haláláig kísérte.
Április 27-én, Nagyváradon volt a csapat életének egyik fontos pillanata: a zászlószentelés. A piros zászlón ezüsttel hímezve e szavak álltak:
HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL – az egyik oldalon,
s a másikon: ÓH, HA TE ÉLNÉL RÁKÓCZI!
Jelenetek a Székesfehérvári Vasvári Pál Általános Iskola kiállítási anyagából
A széles zöld szalagon állt a zászlóanya, Teleki Blanka neve (akihez Vasvárit köztudottan gyengéd szálak fűzték), valamint a zászlószentelés időpontja: 1849. április 27. A zászló körül a Rákóczi-csapat három százada, mintegy 500 honvéd állt.
A zászlóanya kezében a zászlóval meghatott hangon mondta:
– Hordozza dicsőséggel!
Majd átadta azt Vasvárinak.
Vasvári lelkesítő beszédet mondott a főtéren összegyűlt tömegnek, s még aznap elindult Erdély felé állomáshelyére, Kalotaszegre.
Május 2-án érkezett a Rákóczi-szabadcsapat Bánffyhunyadra, rövid pihenő után, május 5-én súlyos csapást mért a Gyalui-havasokban megbúvó lázadó román erőkre, melyek állandó rettegésben tartották a havasalji magyar falvakat. Többüket kifosztották, porig égették, lakosait legyilkolták. Ezután Vasváriék várakozó állásokba vonultak.
Miután Kossuth Bem tábornokot nevezte ki az erdélyi csapatok főparancsnokává, vezetésével 1849 tavaszára Erdély nagy része felszabadult. A császári seregek kivonulása után csak Fehérvár és Déva vára, valamint az Avram Iancu román vezér parancsnoksága alatt lévő több mint 40 ezer puskás és lándzsás román sereg nem hódolt be.
Az erdélyi Szigethegységbe húzódtak vissza, onnan zaklatták és támadták a magyar településeket. Bem elhatározta a lázadó román erők lefegyverzését egy erős honvédcsapat bevetésével, három oldalról való bekerítésükkel.
E hadművelet részeként kapta Vasvári Pál a feladatot, hogy Kalotaszeg irányából a parancsnoksága alatt lévő 2000 fős dandárral, melynek része volt az 500 fős Rákóczi-szabadcsapat is, július 4-én vonuljon a havasnagyfalui fennsíkra, s itt várja be a többi csapat érkezését.
De Bem, értesülvén az orosz csapatok betörési szándékáról, a csapatokat visszarendelte.
A visszavonulási parancs egyedül Vasvárihoz nem jutott el.
Vannak olyan feltételezések, hogy a románok elfogták a futárt, mások szerint a távolság miatt a csapat egy nappal hamarabb indult, de felmerült az is, hogy egyszerűen megfeledkeztek róluk, vagy talán árulás történt.
A tény az, hogy Vasváriékat július 5-én reggelre már körülzárták a románok, állandóan támadva őket. Július 6-án, mivel az utánpótlást is elvágták, kénytelenek voltak kitörni, és ugyanazon az úton, amelyen feljöttek, visszavonulni.
A túlélők tanúvallomása szerint a visszavonulás során a dandár kétharmada már túljutott a Meleg-Szamos partjához közeli hegyszoroson, köztük Vasvári és a Rákóczi-szabadcsapat is.
Azonban a hátvédként visszavonuló két székely századra a szorosban hatalmas erővel támadtak rá a románok, s öldöklő csata alakult ki.
Vitték a hírt Vasvárinak, hogy nagy bajban vannak a székelyek, aki azonnal kiadta a parancsot három századának a visszafordulásra.
Az ágyú és a csapatzászló körül óriási küzdelem alakult ki, Vasvári minden erőt ide összpontosított.
Még nem ért az ágyúhoz, amikor találat érte, de még nyeregben tudott maradni, pár lépésre az ágyútól lovát is kilőtték alóla.
A székely csapatok vezetője még kísérletet tett Vasvári kimentésére, sikertelenül. A haldokló Vasvári szívét egy Todea Simon nevű topánfalvi móc lándzsája ütötte át.
A csata után halottaikat a románok összeszedték, eltemették.
A magyarokat ruháiktól megfosztva egymásra hányták, így porladtak el temetetlenül a csatatéren, melyet ma a bélesi vízi erőmű duzzasztó tavának 90 méteres vize fed.
A román harcosok emlékére egy kőkeresztet állítottak, a magyar hősök emlékére állított fakereszteket a románság rendre kitörte, meggyalázta.
Vasvári Pál halálakor még be sem töltötte 23. életévét, de e rövid időszak alatt rengeteget tett hazájáért, a nemzet felemelkedéséért és megmaradásáért.
Igazi hősként nem félt a haláltól sem, s gondolkodás nélkül segítségére sietett veszélyben lévő társainak, életét áldozva, de egyben példát is mutatva a jövő nemzedékének:
A HAZA MINDEN ELŐTT!